Amikor jelentkezik hozzám egy potenciális programos, mindig személyesen ülök le velük beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást. Itt a lányoknak mindig azt szoktam mondani, hogy mivel a túlsúly és a külsőnkkel kapcsolatos gátlásaink borzasztóan intim dolgok, beszéljenek úgy hozzám ezekről, mint ahogy a nőgyógyásszal beszélgetnek egyéb intim dolgokról. Hamar rá kellett jönnöm, hogy szinte zéró esély van arra, hogy a nők vezényszóra megnyíljanak, de azért általában ez legalább jól kijelöli a közös munka irányát. Johanna is persze megosztott dolgokat az első találkozó alkalmával, de az alábbi bejegyzésben olvasható - a táplálkozása és lelki állapota kapcsolatát érintő - részletekkel csak egy néhány nappal ezelőtti beszélgetés során comingout-olt. Tanulságos lesz..

Ha valaki azt gondolná, hogy egy "életmódváltó program" (bleh) annyiból áll, hogy lejattol nekem, én megírom az étrendet meg az edzésmunkát, ő meg elvégzi és aztán 'boldogan élünk, míg meg nem halunk' annak rossz hírem van. Andersen rég meghalt, ezek a mesék meg nem igazak. Ha mindenki képes lenne azt csinálni, amit a bölcsebbik fele mondd a faszarcú, lázadó énjének akkor ezt az országot Svájcnak hívnák ez a világ egy sokkal kiszámíthatóbb, igaz unalmasabb hely lenne. 

Ez nem lesz a spanyol viasz, de tény, hogy az érzelmi világunk meghatározza a viselkedésünket, ami viszont érdekesebb, hogy a viselkedésünk is ugyanennyire visszahat a mentális állapotunkra. A táplálkozás azért nehéz dolog, mert az élet kihagyhatatlan része, mert aktiválja az agyunk jutalmazási rendszerét, ezért az érzelmi hullámvasút mélyebb pontjain szinte ez az első dolog, amit összeköt az átlagember a stresszoldással. Amint ez a kapcsolat létrejön - mármint a stresszhelyzet evéssel való időleges enyhítése - máris megágyaztunk a gyors és annál súlyosabb elhízásnak. Innentől kezdve nagyon könnyű ezzel a spriállal egyre tovább sodródni, miközben a gondolkodó énünk pontosan tudja, hogy mi a probléma, tehát már nem csak egy kialakult rossz szokással kell szembenéznünk, hanem az erre rakódó szorongással, amit az vált ki, hogy tudjuk hogy min kellene változtatni, mégsem tesszük. Innen visszajönni pedig napról napra nehezebb és olyan mentális mélységekbe képesek az emberek zuhanni, ahonnan felállni pokoli kihívás. Ha emellé még egyéb magánéleti zűrök is beesnek, életközepi válság, egy csúnya szakítás, konfliktusok, pénzügyi problémák, ezek olyan stresszfaktorok, amelyek esetében természetes, hogy a már 'jól bevált' stresszoldó módszerhez - ez esetben az evéshez - nyúljunk. Egy idő után ezek a tényezők összemosódnak egy góccá és, - ha elég ideig várunk  - kibogozhatatlan problémahalmazzá nőnek. Ezt a folyamatot könnyedén megsínyli az önbizalmunk, a kapcsolataink és ki tudja még micsoda. Vannak nyilván szintjei a történetnek, de ezért mondom mindig, hogy egy kiegyensúlyozott táplálkozás és az a fajta rutin, amit ez megkövetel az edzéssel kiegészítve, ez az életmód gyógyír LEHET nagyon sok ember számára. Nem oldja meg minden szorongásod, nem oldja meg az elcseszett döntéseinket, de biztos alapot tud szolgáltatni és legalábbis egy fokkal jobb eséllyel kerüljük ki azokat a csapdákat, amelyeket észrevétlenül dob elénk az élet. 

Johanna ebből a spirálból indult el 2 hónapja, és mára ott tart, hogy ledurrantott 7 kilót magáról, rámegy az a forrónaci, amit jó mélyre kellett eldugnia saját maga elől idén nyáron, másrészt 60 nappal azután, hogy elkezdtük a közös munkát 10 kilómétereket fut és egyszerűen boldog, hogy nem ugyanazokat az elkeserítő köröket futja újra és újra, amiket az elmúlt években. Jelenleg 69 kilonál tartunk, és bár a program két hónapra szólt, megalkudtunk, hogy további két hónapra folytatjuk a közös munkát, és a 65 kilós végcél helyett megpróbáljuk megközelíteni Johanna 60 kilós álomsúlyát. Reálisan 62 kiló környékét kell belőnünk. 

A hullámvölgyekről beszéljen Johanna, volt itt minden, dráma, sérülés, ahogy egyébként ez egy ilyen program esetében szinte természetes. A sérülésről csak annyit, hogy természetesen abból fakadt, hogy Johanna megborult az edzésekkel és a táplálkozással, majd kapkodva ki akarta köszörülni a csorbát, ezért rávállalt egy olyan futásra, amire még nem volt felkészülve a teste. Két kihagyott (egy 6,5 és egy 4 km-s) futását összeadva elment és lefutott majdnem 11 km-t. Egy progresszíven felépített program nem habiztire van kitalálva, én pontosan annyit kérek, amennyi még elegendő terhelés, de nem túl kockázatos a sérülések szempontjából, hiszen ahhoz, hogy egy programot sikerre vigyünk, ahhoz elsősorban egészségesen végig is kell tudni csinálni. A sérülések általában akkor jönnek, amikor nem összeszedett az ember, amikor kapkod, amikor túlvállalja magát, amikor elkapja a hév és nem gondolkodik. Ez az a tanulópénz, amit mindig megfizetünk, amikor a saját határainkat keressük. Szerencsére úgy tűnik, hogy a regeneráló visszaállítja a rendet és a futások és edzések mehetnek ezres fordulatszámon napokon belül. A problémákat és az elkövetett hibákat átbeszéltük, a következmények egyértelműek nem kellett taknyos kölyökként kezelnem Johannát, érti hogy elsősorban a saját befektetett munkáját veszélyezteti a gerillaakciókkal. A hozzáállás viszont ötcsillagos, pontosan így kell átlendülni a nehéz pillanatokon! Motiváló látni, hogy 2 hónap alatt milyen látványos változáson ment keresztül, mind fizikális, mind pedig állóképesség, teljesítmény tekintetében, ráadásul ezeket a leckéket az ember örökre megtanulja. Nagyon kíváncsian várom, hol lehet a vége! #nincsmegállás 

Hát igen, ide is elértünk végre. A képen látható nadrág az az ominózus amelyet 2018 óta nem tudtam felvenni a dagadt popsómra...

Küzdelmekben gazdag volt ez a második hónap. Az eredmények lassan jöttek és előjött egy régóta fennálló problémám, lényegében az elhízásom okozója,  ez pedig az érzelmi evés. Régen is nagyon szerettem enni, főleg azért mert boldoggá tett. Kolis voltam így a suli után a tanulószoba előtti idő a kajálás ideje volt. Én ettem, ha kellett, ha nem és jutalomnak éltem meg azt hogy végre nem rohadok a suliban, hogy nem kell még házit sem írni, lehet chillelni és élvezni a kajákat. Általában a mekiben vagy a szemben lévő egyetemi koli büféjében ettem....sült krumplit. Nagyon gázul kajáltam, de nem érdekelt, hiszen a szüleim nem szóltak érte mert nem is látták, a testalkatom leginkább egy ropira hajazott... Aztán a sok mekis kaja és a "döglődjünk a tesi órán" ahhoz vezetett hogy a 2 km-s cooper futáson húztam a belem magam után és 17 perc alatt sikerült "megérkeznem" Ezzel az egészség morállal léptem ki a nagybetűs életbe. A sürgősségin kezdtem el dolgozni, mellette ment az egyetem stb. nyilván nem mozogtam semmit és az ügyeletben is mindenki rendelte a kaját így én is erre szoktam rá. Nagyon beteg, hogy hova futott ki ez a történet. Ott tartottam a program előtt, hogy minden nap rendeltem a kaját, napjában többször is akár. Ezeket mindig jutalomként éltem meg. Boldog voltam tőle, legalábbis amíg ettem.
Viszont ha szemetet eszel, szemétnek fogod magad is érezni és komolyan kihat a hangulatodra és az énképedre egyaránt. Dagadt leszel és ettől szomorú, aztán a kajától várod a boldogságot, - mint én - aztán eszel és szarul leszel megint. Ez egy ördögi kör volt, amit sikeresen megtörtünk már két hónapja! Emiatt sokkal jobban érzem magam, emiatt nem vagyok már (annyira) dagadt és emiatt nem eszem szemetet és sportolok, ez pedig minden szempontból jó hatással van rám mentálisan is.
Persze vannak mélypontok egy ilyen programban. Nálam is eljött ez, történt valami ami miatt stresszeltem és elkezdtem mindent össze zabálni a kiírt edzésekből csak az első futást csináltam meg az összes többit el kummantottam. Ettem kolbászt csokit fagyit puszedlit mindent össze zabáltam. És aztán ahogy a fentebb leírt ördögi kör lépésében következik szarul is éreztem magam. Zoli vasárnap kérdezte hogy hogy alakult a hét. Én pedig elmondtam mindent őszintén, de azt is hozzá tettem hogy még a mai napon bepótolom az elmaradt  két futást. Méghozzá egyben. vagy 4 illetve 6,5  összesen 10,5 kmert kellet lefutnom , úgy hogy előtte 8km volt a max ami ment egyszerre. Én annyira el voltam keseredve és bűntudatot éreztem, hogy elbuktam, hogy meg akartam mutatni hogy az elmém erősebb mint a testem és kurvára le tudom futni a 10,5 kmert egyben..... Úgy meglódultam hogy csak a 4-dik km után álltam meg inni. Magamhoz képest rekordidő alatt 6:45 perc/km futottam le átlagban a végül 10,7 km-ert. Az az endorfin ami elöntött mikor a 10 km után megszólalt a nike run hogy megvan a 10.... azt soha nem kaptam meg kajától vagy lustálkodástól. Én higgyétek el nem vagyok különb vagy erősebb vagy nagyobb akaraterővel rendelkező ember mint ti. Átlagos vagyok. De egy átlagos ember is képes ide eljutni kitartással. A sztorihoz tartozik hogy úgy megfájdult utána a bokám hogy egy hétig kibekkeltük az edzést mert a járás sem ment de mindegy. Meggyógyultam és nem fogok leállni amíg nem vagyok az álomsúlyomnál!