A reggeli jitsun a térdem köszönte szépen a részvételt. Egy ártatlannak tűnő szituációban olyat roppant, mint amikor vékonyabb ágakat törsz össze, és a belenyilaló fájdalom sem sejtetett sok jót. Persze két féle térd van: amelyik műtve volt, meg amelyik majd lesz ugye. Ez már volt, és azt mondanám, hogy olyan 70 százalékos állapotban sikerült tartanom az elmúlt években. A 70 százalék az azt jelenti, hogy vannak napok, amikor már szinte sántítok, úgyhogy erősen tartok minden olyasmitől, ami tovább rontja a térdem működését. A B-terv, hogy veszek egy faszentos lángnyelves botot, mert a House óta tudjuk, hogy a bot igazából egy kiegészítő is lehet, és szinte biztos vagyok benne, hogy 10-15 éven belül szükségem lesz egyre.

Amikor hallottam a térdemet rögtön a legrosszabbra gondoltam, majd Peter Griffineztem ott egy 10-15 percet a többieknek. Aztán nagyrészt elmúlt a fájdalom és ahogy egyre bátrabban átmozgattam végül is rá tudok állni, sőt menni is tudok vele, viszont fáj. Persze edzés után ottmaradtam egy hát-bicepsz átmozgatást tartani biztos ami biztos. Két héttel ezelőtt kb. ugyanez lejátszódott az egyik sráccal edzésen, amire én azt írtam, amit a képen láttok. És bármennyire érzéketlennek tűnik, ez így van. Sokan csak szeretnék, hogy a legnagyobb drámájuk egy sérült ízület legyen. Gondoljatok a para sportolókra. Akik nem csak hogy megcsinálják azt amit ti, hanem 0-24-ben küzdenek az elemekkel, mert egy edzésre eljutás közben is, csak 12-szer szopnak be valamit, ami nekünk fel sem tűnik, nekik viszont komoly feladat, legyen szó egy padkáról vagy lépcsőről kerekesszékkel, vagy átöltözni, ha épp nincs meg az egyik kezed. És, ha így nézünk a dologra, akkor a panaszkodás, meg a drámázás hirtelen milyen jelentéktelen, komolytalan picsogásnak tűnik. Vannak, akik sokkal keményebb szituból indulnak, mégis elvégzik a munkát.
Most csak érzékeltetni akarom, hogy ami nekem, neked komoly dráma a mindennapjaimban közel sincs olyan volumenű, hogy ne lehetne átlendülni a dolgon. Néha hasznos a saját kínlódásunkat relativizálni, mert ilyenkor ha csak egy kis időre is az ember értékelni tudja, azt amije van. Nem kell folyton a 'lehetne rosszabb' is spirálba esni, és ezért elfogadni mindent magunk körül, de vannak helyzetek, amikor ez a legjobb eszközöd. 
Szóval van egy fél térdem a bal oldalon és ez alapvetően nézőpont kérdése, de nem olyan nagyon rossz dolog, de legalábbis lehetne ennél rosszabb is. (Azért, ha van egy fasza térdspecialista ismerősötök, privátban jöhetnek az ajánlások) 

Jó hír, mert lábnap jön, és pont emelni akartam a súlyokon, ami most kb. reménytelennek tűnik, a lábedzés viszont még nem egészen. Meglátjuk a következő 12 órában mi történik. Flector meg kis jegelés általában lófaszra sem jó megteszi a hatását. Térdszorítót meg messziről kerülöm és, ha csak nem jár ki-be a térdkalácsotok, mint El Chapo a mexikói börtönökbe, akkor lehetőleg ti is csak legvégső esetben kezdjétek el használni. Ezek az ízületszorítók egy sérülés utáni rehabilitációkor jó szolgálatot tesznek, folytonos használatuk azonban pont, ellentétes hatást ér el, mint amire tervezték. Ilyenkor ugyanis azok a tartó izmok, amelyek stabilizálják az ízületet és kiveszik a részüket a tehertartásból, elkezdenek a ‘külső támaszték’ megléte miatt elernyedni és meggyengülni. Ezért amikor leveszi az ember ezeket a térd- , boka vagy csuklószorítokat az egyébként sem bivaly ízület még kevesebb támogatást kap, így megnő a rásérülés veszélye. Hosszú távon sokkal jobban jár az ember, ha óvatosan, fokozatosan emelkedő terhelés mellett megerősíti azokat az izmokat, amik az adott ízület környékén helyezkednek el. Én ezt megtapasztaltam a térdem, a derekam-hátam és a csuklóm esetében is. Mindegyik problémámat a sérülés utáni fokozatos terheléses erősítés oldotta meg. 

És itt eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt, amikor én edzeni kezdtem, illetve azután 1-2 évvel, megunva azt, hogy újra és újra ugyanazokat a kérdéseket teszik fel a spanjaim, leírtam egy pár oldalban, hogy én hogyan álltam neki az edzésnek. Nem azt, hogy hogyan kéne, meg mi a tökéletes módszer, technika, diéta, vagy mi a tudomány mögötte, hanem csak azt, ahogy én csináltam, mert az láthatóan nekem működött. Ezt az irományt, pedig szépen kéznél tartottam, és bárki kérdezett volna, hogy mit, hogyan csináltam, csak átküldtem neki. Nem mondom, hogy egyrészt az írás a legigényesebb munka, amit ember kiadhat a kezéből, de jól reflektál arra, amit az ízületi problémák kikerüléséről, megoldásáról írtam fentebb, másrészt jól mutatja, hogy mindenkinek el kell kezdeni valahonnan. És függetlenül attól, hogy milyen alapvető hülyeségeket csinál az ember, amikor még nincs meg a tudása és a tapasztalata magáról az edzésről, és nincsenek meg az alapok, jól mutatja, hogy a legfontosabb, hogy el kell kezdeni. Csinálni kell. Nem tudtok mutatni egy olyan fitness-es srácot vagy csajt, legyen az modell, versenyző vagy egy kiváló edző, hobbista aki nem volt ultra béna egyszer, vagy nem fogja a fejét visszagondolva arra, hogy hogyan és mit edzett/evett amikor elkezdett sportolni. Szóval holnap kirakom a blog-ra, de mondom, inkább a szemlélet, amit akkor követtem és leírtam az, ami fontos, és hangsúlyos. 

Ide még akartam valamit írni, de éhes vagyok és nagyon megkívántam egy kis natúr csirkét brokkolival. Ja, nem.